Kurva cigi. Napok óta a falat kaparom. Utálom. Már évek óta. Többször próbáltam letenni. Volt, hogy sikerült másfél évre, de aztán mindig jött valami vagy valaki, és újra fújtam a füstöt.
Sokszor jól esik fújni. Csak nézni, ahogy szépen, lustán, kövéren gomolyog a füstje, karikát fújni belőle. Van, hogy azt hazudja, hogy megnyugtat. Milyen jó is tud lenni... evés után egy kávéval. Egy jó beszélgetés kísérőjeként. Vagy egy igazán szar nap után végre nyugodtan elszívni egy cigit...

Katt a nyílra a folytatásért...

De közben a rohadék tönkretesz belülről. Az állandó köhögés, a hamutartó ízű (és valószínűleg mások számára ugyanilyen szagú) száj, és az érzés, hogy ez a mocsok erősebb mint én, nem azt csinálok amit akarok, hát rá kell gyújtanom...
Szóval most az van, hogy a Pipinek abba kell hagynia a cigit. Nem ő akarta és nem most, bár "tervben volt", ahogy mindig, de most muszáj. És az én hősöm, már napok óta tartja magát és bírja. Volt, hogy már majdnem sírt annyira hiányzott neki, de kibírta. Napközben telefonon próbáltam meg neki segíteni, tartani benne a lelket, hogy ne törjön meg, tartson ki, ő az erősebb.
Persze azonnal azt mondtam, hogy vele tartok, már csak szolidaritásból is. Hát szeretem, ne szenvedjen egyedül, amúgy meg úgyis csak nyerhetünk az egészen, ha mindketten leszokunk. Persze ő rögtön mondta, hogy nekem nem kell, neki így is megy meg minden. Hát egy cukipofa és csak jót akar nekem, még akkor is ha az a "jó" tulajdonképpen rossz. Nem akarja, hogy szenvedjek. Vele sem, érte sem. És aztán az történt, hogy nekem nem ment. Napokig újabb és újabb kifogásokat találtam magamnak, csak hogy rágyújthassak. Jól is ment, elég kreatív gyerek vagyok, de valahogy közben mindig rosszul éreztem magam. Hát a Pipi szenved szegény mert muszáj neki, én naphosszat győzködöm, hogy ezért meg azért milyen jó és tartson ki, de milyen hamis próféta vagyok én? Bort iszom és vizet prédikálok?

Aztán az egész valahogy ma hajnalban érte el a csúcspontját nálam. Még korán volt, a Pipi még aludt, gondoltam úgysem tudja majd, hát kimegyek és egy kávéval rágyújtok. De aztán jött Dudu kutya, mintha csak az élő lelkiismeretem lenne. Mivel a teraszon voltam, ő bent nem talált és addig nyüszögött amíg felébresztette a Pipit. Ő meg kilépett a teraszra, hogy megmutassa a kutyusnak, hogy ott vagyok, nem tűntem el. Egy egyszerű pillanat. Az álmos Pipi az ajtóban én a teraszon, kezemben a füstölgő cigi. Nem szólt semmit, a tekintetében sem láttam neheztelést. Talán tényleg nem várta el, hogy vele csináljam és neki ez így rendben volt. Én meg csak álltam ott és mélységesen szégyelltem magam. Hát tényleg ilyen ember vagyok? Ez lennék én? Egy kifogáskereső hazudozó? Aztán rájöttem hogy nem, én nem lehetek ez a szerencsétlen, aki legszívesebben szembeköpné önmagát. Ez az undorító bűzrúd tette ezt velem. Ő a hibás. Megmérgezte a testem, és megmérgezte a lelkem. És aztán minden világos lett. Soha nem akartam jobban leszokni. Mondtam a Pipinek, nem maradhat cigi a lakásban, szegény, félálomban még az anyagiak miatt aggódott, hogy ne dobjam ki, adjam inkább el. Szóval ez lett, beledobáltam az egészet egy szatyorba (egy bontatlan karton meg még 5-6 doboz) és bevittem a céghez, ahol nyomott áron megszabadultam tőle. Azóta nem gyújtottam rá és soha többé nem is akarok. Undorodom tőle, azért amit velem tett.

Szóval cigaretta, BASZD MEG MAGAD! Takarodj az életünkből! Köhögésmentesen akarunk élni. Nem akarunk több füstöt, van belőle amúgy is épp elég. Érezni akarjuk a virágok illatát amikor sétálni megyünk az imádott kutyánkkal. Újra érezni akarjuk az ételek ízét. Ja és csak hogy tudd: azt a pénzt amit eddig rád költöttünk és a hazugságaidra, ezentúl magunkra fogjuk költeni. Vacsorázni fogunk menni belőle, és közben bagószagmentes csókokat fogunk váltani, és érezni fogjuk egymás illatát. De lehet, hogy ruhát vagy cipőt fogunk venni belőle, esetleg nyaralni megyünk vagy csak meglepjük egymást valamivel.
Most mondhatnám, hogy köszönök mindent, és csak a szépre emlékezem, de nem akarok hazudni, hiszen a kellemes pillanatok mindegyike amit együtt töltöttünk számomra nem volt más, mint mérgező hazugság a szó szoros értelmében. Az életemből eddig elvett éveket pedig úgy érzem nem kell megköszönnöm. Maradjunk annyiban: a soha viszont nem látásra...